Tehát jó irányba megyünk. Katherine ártatlan embereket gyilkol, és a puszta közepén egy levélkupaccal tűnteti el? Nem túl kreatív...

-Gyere, menjünk tovább - törte meg a csöndet Damon. Beszálltunk az autóba, és tovább hajtottunk, de az úton megint megakadt a szemem egy levélkupacon. Aztán még egyen... és még egyen...

-Damon, ezt mind Katherine hagyta itt? - kérdeztem aggódóan, már-már könnyes szemmel, miközben a sokadik holttestet tűntettük el Damonnal, nehogy más is észrevegye őket.

-Attól tartok. De ezek szerint jó úton haladunk Katherine felé. Ha tovább megyünk, talán még több holttestel a nyomára bukkanunk - jelentette ki, majd lassan a kocsi felésétált, én pedig követtem.

 

Szörnyű volt látni azt a rengeteg holttestet az úton. Nem is értem, hogy képes ilyesmire bárki is. Ártatlan lelkeket gyilkolni, csak úgy. Szörnyű.

Én sohasem lennék képes ilyesmire.

-Mert jó ember vagy - válaszolt Damon a "gondolatomra". Belelát a fejembe? De hát a nyakláncom...

-Damon! A nyakláncom...

Damon kérdőn a nyakamra nézett és láttam, hogy megdöbben. Eltűnt a nyakláncom.

-Megvolt, mikor elindultunk? - kérdezte Damon.

-Igen, itt volt a nyakamon, sohasem veszem le. Hol hagyhattam el?

-Hogy tűnhet el csak úgy a nyakadról?

-Nem tudom, Damon. Hátha itt esett le valahol... - mondtam, majd kikapcsoltam a biztonsági övem, és elkestem keresgélni az ülések és mindenféle kütyük között, de a nyakláncom sehol sem találtam meg.

 

-Damon, nem lehet hogy nincs meg. Ugye nem te vetted el? - gyanakodni kezdtem, hogy esetleg ő vette le, hogy (ahogy az előbb is) beletúrkáljon a fejembe.

-Elena, kinézed belőlem? - felvonta a szemöldökét.

-Őszintén?

-Erre inkább ne válaszolj... - fejezte be a beszélgetést. Még párszor átnéztem a kocsit, majd leparkoltunk egy kissebb háznál. Kihaltnak tűnt, semmi nesz vagy mozgás nem hallatszott. Kiszálltunk a kocsiból, és Damon benyitott a házba. A padlón pedig szintén egy élettelen test feküdt.

 

-Már megint... - sóhajtott Damon, majd megpróbált belépni a házba. De mivel a ház tulajdonosa halott volt, könnyedén be tudott menni.

 

A ház belül szép volt, és modern. Sok szoba volt, mindben volt legalább egy ágy, de volt amelyikben egy nagy franciaágy foglalta a helyet. Kivülről nem néztem volna ki az épületből.

-Itt elleszünk egy napig. - mondta Damon, miközben körülnézett a házban.

-Igen, esteledik. - helyeseltem.

-Melyik szobát kéred? - kérdezte, reménykedve, hogy a franciaágyas szobára mutatok, és vele fogok aludni.

-Azt - mutattam egy egyágyas, kisebb szobára. Egy könyves polc, meg egy kis éjjeliszekrény helyezkedett el még a helységben.

-Akkor nekem marad a franciaágy... mondjuk az túl nagy egy embernek - már megint kezdte. Többek közt ezt sem szerettem benne. Mindig próbálkozott, már túlságosan is nyomult.

-Damon, komolyan azt hiszed, hogy a múltkori után még veled fogok aludni? - tettem fel a kérdést, amire meglepő választ kaptam.

-Hmm... aha - megint humorizált. Vele nem lehet komolyan beszélni. -Egy ártatlan kis csók miatt? Vagy, nem is volt olyan ártatlan? - gúnyosan mosolygott.

-Damon, az a csók csak egy megbotlás volt. És nem fogok veled aludni. Gyakorlatilag, már megcsaltam Stefant. Legalábbis testileg - válaszoltam komoran.

-Egy csók, és már összedől a világ? Egy csók, és már megcsaltad Stefant, és nem lehet egy jó barátod mellett aludnod? - mondta nyájasan.

-Tudtommal a jó barátok nem csókolóznak.

-Most igen - folytatta a humoros beszólásokat.

-Hát, akkor remélem élvezted és vésd jól az agyadba. Mert az volt az első és egyben utolsó - azzal otthagytam, és kimentem a kocsihoz a bőröndömért.

 

Utáltam veszekedni vele. Néha úgy tud nézni ilyenkor, hogy frászt kapok, és azt hiszem, hogy mindjárt kiszívja az összes vérem. Bár, erre már nem akkora az esély, mint régen. Már nem féltem tőle. Csak néha ilyesztő. Mint mikor otthon nekiesett Stefannak. Akkor kicsit féltem, hogy mi történik, ha végképp elborul az agya. És kiderült. Ezért tartunk itt, ahol most vagyunk. Ketten, egy több, mint 300 éves vámpír nyomában, a barátomat keresve, akit mellesleg megcsaltam a bátyjával... mi jöhet még? Földrengés? Vulkánkitörés? Vagy egy tornádó?

 

Mikor teljesen besötétedett, lezuhanyoztam és ágyba bújtam, de nem tudtam aludni. Bámultam a plafont, és próbáltam kivenni a kisebb-nagyobb zajokból, hogy Damon mit csinálhat. Annyit tudtam, hogy a konyhában keresett valamit, majd hallottam, hogy becsuk egy ajtót, majd kinyilík egy és így tovább.

Így telt az egész este. Nem tudom, mennyit aludtam. Körülbelül egy-két órát, többet biztosan nem. Mert mikor felkeltem, olyan fáradt voltam, mintha egy több napos futóversenyről jöttem volna. Damon kipihentnek tűnt, de lehet, hogy csak a végtelen vámpír-energia és adrenalin látszott rajta.

 

-Jól aludtál? - kérdezte, miközben bepakolta a bőröndjeinket.

-Sehogy - válaszoltam egyszerűen.

-Mi az, hiányoztam az éjszaka? - ne, már megint kezdte. De most már leállítom.

-Damon, kérlek, hagyd abba ezt a végtelen humorizálást, és beszólást amiatt a hülye csók miatt! Azt hittem, nem fogom megbánni, és nem lesz semmi baj belőle, és nem is lenne, ha nem hoznád fel mindig ezekkel az "aludj velem" és hasonló mondataiddal! Akkor nem bántam meg, nem gondoltam rossz döntésnek, de most már látom, hogy nem kellett volna hagynom, hogy egyeltalán hozzám érj. És ha nem hagyod abba, tőlem el is mehetsz, vagy elindulok én visszafelé. És nem is biztos, hogy hazatalálnék, de az sem érdekel, inkább meghalok a semmi közepén, mint azok a szerencsétlenek az úton. De ha így folytatod, soha nem fogjuk megtalálni Stefant. Lehet, hogy téged nem érdekel, de engem igen. Tudom,hogy szerelmes vagy belém, de én Stefant szeretem, és mindig őt fogom. Tudom, hogy rossz nézni neked, hogy Stefannal szeretjük egymást, és csodálom, hogy bele mentél ebbe az egészbe, hisz azt az embert keressük, aki azzal a lányal jár, akit te is szeretsz, de... ha igazán szeretsz, megérted és elfogadod. De én nem leszek olyan mint Katherine, pedig már majdnem elkövettem ezt a hibát. Majdnem beléd szerettem  - ekkor már könnyek csordultak ki a szememből. Mert ez így volt. Már rég éreztem, hogy meginog a barátság Damonnal, és majdnem átléptem a határt. De ezek után... képtelenség. - És bevallom, élveztem a csókot. Akartam, és kívántalak. De ez most elmúlt, vége van. Úgyhogy választhatsz: csöndbe maradsz, vagy elmegyek. - a mondandóm végére csaknem megfulladtam, mert közben szinte egyszer nem vettem levegőt.

 

Csak dőltek belőlem a szavak, és mind igaz volt. Most bántam meg azt a csókot, és kedvességet, amit az utóbbi napokban adtam neki, de vége.

Damon csak állt és ledöbbentem bámult rám. Most megbántottam, mélyen, de ha ezt nem mondom el neki, napokig, hetekig, sőt, hónapokig kínoz azzal a csókkal. De lehet, hogy évekig.

 

Percekig így áltunk. A könnyek csak csorogtak ki a szememből a bizonytalanság miatt. És akkor könnyes szemmel és arccal ránéztem mostmár megbánó tekintetére. Ott állt előttem az a férfi, aki nagyon közel állt hozzám, akihez kötőttem, de közben ott volt Stefan. Stefan, akivel el tudnám képzelni az életemet is, és Katherine, aki zsarol... Nem tudtam mit tegyek. Most épp meg akartam menteni Stefant, hogy együtt legyünk. Hullottak, csak hullottam a könnyeim.

 

És egyszer csak kitört belőlem, és ezt mind elordibáltam Damonnak, aki még nagyobb döbbenettel állt előttem, én pedig továbbra is csak zokogtam, mintha világvége lenne. Majdnem az is volt.

 

Az útra néztem, a könnyeim pedig a földre hulltak. Majd megéreztem Damon meleg testét, és szorosan átölelt, én pedig csak a fejemet hajtottam a vállára, könnyeim pedig átáztatták az ingjét.