Láthatatlan zár
A könnyeim még mindig, szinte maguktól hullottak. Damon finoman a hajamat simogatta, és próbált megnyugtatni.
-Ne... ne haragudj - nyögte ki nehézkesen. -Nem tudtam, hogy ez neked ilyen... ilyen...
-Milyen? - emeltem fel a fejem, és szipogva ránéztem.
-Hát... rossz. - kereste a szavakat. De ebben a helyzetben nem találta a megfelelő kifejezést, amit nem csodáltam. Rendesen a fejéhez fágtam mindent, ami az eszembe jutott.
-Damon, nem azt mondtam, hogy rossz, csak... ezt az egész vámpírosdit még mindig nehéz ép ésszel felfognom, pedig már tart egy ideje, és még jönnek pluszba az ilyen borzalmak, mint Katherine, és még fogalmam sincs, mire vagytok képesek, és mi jöhet még. És ez nekem már így önmagában is sok, tudod? Minden nap azzal kelek, hogy elgondolkodom azon, hogy vámpírokkal vagyok körülvéve. És igen, félek, rettegek, mindentől. A haláltól, az emberektől...
-Tőlem - jelentette ki Damon.
-Nem, nem így értem...
-De, nyugi, tudom, hogy érted. Na szállj be, és mennyünk. Minél előbb vége lesz ennek az egésznek, annál jobb lesz... neked.
-Ó, elfelejtettem. Hát persze, hogy tudod, hisz még mindig a fejemben túrkálsz. - mondtam duzzogva.
-Tényleg, a nyakláncod.
-Ne tettesd, hogy elfelejtetted, hogy nincs rajtam. Inkább próbálj meg ne az agyamban keresgélni.
A könnyek már nem zuhogtak a szememből, egyszerűen csak bizonytalan, keserű és szomorú voltam. Beszálltam a kocsiba, és a fejem szinte magától hátra csuklott a fárattságtól.
-Te aztán tényleg nem sokat aludtál - nézett rám furcsán Damon, amikor már kishijján elaludtam az ülésben.
-1 óránál többet biztosan nem - nyögtem fáradtan.
-Szerintem még annyit sem. Nyugodtan aludj egyet, míg elérünk valahova.
-Inkább elnyúlok a hátsó ülésen, az még mindig kényelmesebb, mint ülve aludni - azzal hátramásztam a két első ülés között, és nehezen lerogytam és hosszában lefeküdtem a két ülésre a kocsi hátuljában. Damon egyszer csak hátradobott egy pokrócot, amivel betakarhattam magam.
Mikor felébredtem, a kocsi már egyhelyben állt, Damon pedig nem volt sehol. Feltápászkodtam, és nyújtózkodtam egy nagyot.
Az Nap halványan ragyogott, az eget néhány bárányfelhő díszítette. A táj ugyan az volt, amit eddig láttam: szántóföldek, és egy-egy kisebb ház a semmi közepén. Kiszálltam a kocsiból, és háttal nekidőltem az ajtajának. Egyszer csak Damon is ott állt melettem, ugyanúgy nekidőlve az autónak.
-Jó reggelt. - köszöntött.
-Hány óra van?
-Hajnali 5. Jó sokat aludtál, úgyhogy remélem, kipihented magad. Gyere - azzal elindult, a semmi közepébe. Biztos még egy hulla, gondoltam. Lassan követtem Damont, aki egyszer csak megállt, így én is megálltam.
-Nézd - mutatott egy újabb levélkupacra. - És ott - mutatott még egyre. Körülnéztem, és mindenütt hullák feküdtek az avarban, véresen. Valamelyiknek a lába, a másiknak a nyaka lógott ki, amin nem más, mint a jellegzetes vámpír-harapás díszelgett.
-Damon, hogy fogjuk ezt mind eltűntetni? - kérdeztem.
-Sehogy. Ahelyett, hogy inkább hullákat pakolgatnánk, nézzünk be oda. - mutatott egy hatalmas, fehér épületre. Távolról olyan volt, mint egy múzeum, vagy mint a pathenon.
-Ez olyan, mint az az épület, ahol Bonnie szokta a boszorkányokat hívni... - állapítottam meg.
-Igen. Valószínű, hogy Katherine is itt lesz valahol. Vagy legalábbis itt volt - azzal nagy léptekkel elindult,én pedig kiváncsian követtem.
Ahogy odaértünk, Damon belépett és körülnézett. Én csak egyhelyben nézelődtem, majd Damon bement egy szobába, ahová én is követtem. Jó pár ezeréves cucc hevert szana-szét a szobában, de Katherinnek semmi nyoma nem volt.
Damon sóhajtott, majd elindult kifelé szóbából, de hirtelen a szoba ajtónál nem tudott tovább menni. Pont úgy,mikor egy vámpírt nem hívnak be a házba, vagy amikor... egy boszorkány egy varázsigével bezárja egy szobába.
-A francba - mondta dühösen - ezek a nyomorul avarba rejtett hullák csak csalik voltak, hogy bent ragadjunk. Mi pedig bevettük. - a mondat végére már üvöltött.
-Várj, én biztosan ki tudok menni. - azzal neki indultam az ajtónak, de ahogy odaértem, mintha egy láthatatlan üvegnek, vagy falnak ütköznék, csak fájdalom nélkül. Hirtelen hátrahőköltem. Szóval ilyen, mikor a vámpírok nem tudnak bejutni valahová...
-Ezt Katherine tette? De ezt csak boszorkány csinálhatta - kérdeztem értetlenül.
-Nem tudom, Elena, de egy biztos. Mi olyan ostobán követtük a csalit, mint egy kutya, akinek sorba kiteszik, ő meg megeszi. Csak hullákkal.
-Kitűnő hasonlat.
Damon már olyan dühös volt, ami megint csak megrémisztett. Hirtelen felkapott egy régi, poros könyvet, és tiszta erőből a falnak dobta. Olyat csattant, hogy az egész épületben visszhangzott.
-Na, na, na. Mit ártott neked az a szegény könyv? - szólalt meg mögöttem egy ugyan olyan hang, mint én. - Nem hittem, hogy ennyire ostobák vagytok. Tényleg nem, de úgy tűnik, egy próbát megért. És tessék, sikerült becsalni titeket a csapdámba. - mondta gúnyosan Katherine, miközben a tomboló Damont méregette, majd rám pillantott. -Tudtam, hogy utána jössz. Nem bírod ki Stefan nélkül, igaz? Miért nem? Hisz itt van Damon. Jóképű, humoros, és Stefan testvére. Nem igaz, hogy nincs kísértés...
-Fogd be! - szakította félbe Damon egy jó hangos üvöltéssel.
-Na, Damon. Csak nyugi. Hálás lehetnél, hogy be vagy zárba Elenával.
-Nem értem, miért kéne hálásnak lennem. - Damon dühös, tomboló pillantással nézett ellenfelére, nekem viszont már muszály volt cselekednem.
-Hol van Stefan? - léptem Damon elé.
-Nyugalom, semmi baja - azzal megfogott valamit, és egy erős rántással az ajtó elé húzott egy széket, amihez hozzá volt kötve. Stefan.Méghozzá lánccal.
-A biztonság kedvéért leláncoltam, nehogy megszökjön. De akár be is lökhetném oda mellétek. Vagy, hagyhatnám, hogy kettesben maradjatok. - azzal a széket erősen ellökte magától, ami a hosszú folyosó végéig elcsúszott.
-Na most, Damon. Ha azért kísérted el Elenát, hogy segíts neki megszöktetni Stefant, semmi értelme. Ugyanis Elenával erőszak nélkül is meg tudom beszélni a dolgot - rámpillantott.
-Mit akarsz, Katherine? - kérdezte Damon.
-Most hülyéskedsz, ugye? - mondta lekezelően Damonnak.
-Nem, Katherine, áruld már el, hogy miért jöttél vissza, és hoztál ide minket! - még mindig dühösen üvöltözött. - Mit akarsz tőlünk?
-Mit, mit, te nyomorult! - már Katherine is felemelte a hangját. -A holdkövet, tudod jól! És add ide szépen, különben az öcsédnek lőttek!
Mi? Holdkövet? Milyen holdkövet? És honnan veszi Katherine, hogy Damon tudja, mi az, és hol van? Ekkor viszont Damon Katherine-re nézett és megrázta a fejét, majd egy ideig némám nézték egymást. Valószínáleg csak agyban kommunikáltak, de Katherine megszólalt.
-Tessék? Damon, azt mondtad, megvan! - Micsoda? Damon azt mondta neki? Ezekszerint, tudta, hogy jövünk? - Ne nézz ilyen értetlenül Elena! Ő lopta el Emilytől, Bonnie ősétől, még vagy kétszáz éve. És most szépen vissza fogja adni nekem. - Katherine rájött, hogy tud a fejemben motoszkálni. - Hova lett a gyönyörű nyakláncod, Elena? Ugye tudod, hogy most bármit tehetnék veled. Vagy Damon, akár. Bár nem tenne veled ilyesmit, ugye? Szeret téged.
-Várj, Damon, te tudtad, mit akar? Az a holdkő nálad van?
-Nos, jelenleg nincs nálam... - hebegett Damon - de a többi igaz.
-Szóval tudtad? Tudtad, és csak ezért jöttél velem igaz? Azt hittem bízhatok benned, de te szokás szerint csak hazudozol és titkolózol! Köszönöm szépen. - mondtam, és már megint rajtam volt a bőgés. De már nem érdekelt, sírtam, és dühöngtem, tomboltam mérgemben.
-Ne, Elena... - szólt Damon, de háttal fordultam neki, és a szoba sarkába vonultam, háttal a falnak dőltem, majd lecsúsztam a földre. Katherine pedig gúnyosan, önelégülten mosolygott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
