Katherine önelégülten sétálgatott fel alá, engem és a földön ülő Elenát méregetve. Majd felmerült bennem egy kérdés.

-Katherine, mégis ki az a boszorkány, akit rávettél, hogy ráolvassa a varázsigát a szobára?

-Óh, úgy sejtem, ismeritek. - ekkor eltűnt, majd pár perc múlva visszasétált az ajtó elé, a kezében Bonnieval.

 

-Bonnie?! - kérdeztem meglepetten. Erre Elena is felpattant, és mellém sietett.

-Bonnie, te meg mit csinálsz itt? Hogy kapott el? - kérdezte Elena kétségbeesetten.

 

 

-Sajnálom, Elena - hebegte Bonnie könnyek közt - muszáj volt. Azt mondta megöli Stefant és téged is, ha nem teszem meg.

-Nos, Bonnie, azt hiszem ígyis-úgyis meghalunk, de miért?

-Sajnálom, Elena, megfenyegetett, és... és... - ekkor Bonnie elhúzta haját a nyakáról, és észrevettem a vámpírharapást a nyakán, amiből még mindig csurgott ki a vér. Katherine ivott Bonnie véréből, megfenyegette, megkötözte, és ideráncigálta, hogy minket ejtsen csapdába. Szegény Bonnie.

 

-Engedd el őt, kérlek! Megtette amit kértél, mostmár engedd el! Legalább őt! Kérlek - kérleltem Katherinet. Bár tudtam,hogy nem teszi meg, már reflexből fakadt ki belőlem.

-Ó, nem, Elena. Még korán sem tette meg, amit kértem. Még szükségem van rá. Már ha Damon végre ideadja azt az átkozott követ. Ha ideadja, Bonnie csak elmond egy igét, és már szabadok is vagytok, mehettek - dalolta Katherine.

-Ha csak ennyi az egész, minek kellett Elena? - kérdezte egy idő után Damon.

-Tudtam, hogy nálad van a kő, Damon. És azt is tudtam, hogy magadtól sosem jönnél Stefan után, de ha Elena utánaindul, nem hagynád egyedül. Ugye, igazam van?

 

Valóban így volt. Damont úgy kellett rávennem, hogy velem jöjjön, de úgy látszik rossz ötlet volt.

-Na és Stefan? Itt vagyunk, engedd el őt! - ez jogos volt. Stefan csak csali volt, mint a levélkupacok, amiket követtünk. Minek kínozza? Mert 1864-ben megbántotta?

-Ez jó ötlet, Elena. Akkor szépen be is mehet mellétek, legalább nem kell külön-külön figyelnem titeket. - azzal valami furcsa erővel magához húzta a széket, amihez Stefant kötözte. Letépte a láncot, és egy erős mozdulattal belökte Stefant a szobába mellém, és Damon mellé. Stefan köhhintett párat, majd leültem mellé a földre.

-Jól vagy? - kérdeztem.

-Ö.. igen, azt hiszem. Majd kinyomta belőlem a szuszt az az átkozott lánc - nyögte. - Várjunk. Damon, te hogy hogy élsz? Azt hittem, megöltelek...

 

-Igen, él. Nem ölted meg. Csak majdnem. - Stefan kapkodta a levegőt, és idegesen méregette a bátyját. - Semmi baj - azzal megöleltem, úgy, mint régen, mikor még nem leselkedett ránk ennyi veszély,és gondok nélkül öleltük egymást. Majd eltoltam magamtól, és megcsókoltam, ő pedig visszacsókolt. Úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó perc, amit együtt tölthetünk. És nem kicsi volt rá az esély, hogy ez így is van. A szemem sarkából láttam, hogy Damon fintorogva nézi, ahogy kéz a kézben ölelkezünk Stefannal, majd ugyan ilyen arckifejezéssel elfordult. Majd abba hagytuk a csókot, és újra megöleltem Stefant. Ezúttal sikerült visszafolytanom a könnyeimet.

 

Láttam, hogy Katherine eltűnt, Bonnieval együtt. Aggódtam érte, ki tudja Katherine mit csinál. Valószínűleg elment agyalni a terveit. Reméltem, hogy egy ideig nem jelenik meg, és nem kell a csípős beszólásokat hallgatnom, miszerint legyek olyan, mint ő, és ahogy ő fogalmaz, tartsam meg mind a két Salvatorét. De én nem voltam olyan. A tökéletes ellentéte voltam annak, ami ő volt 200 éve. Legalábbis belül. Damon az ajtón keresztül bámult kifelé, néha felemelte a kezét, mitha ki akarna menni, reménykedve, hogy ezúttal talán sikerül kilépnie. De nem sikerült. A láthatatlan fal még mindig ott állt, bezárva mindannyiunkat ebbe a nagy szobába, a régi kacatokkal. Mostmár nagyjából tudtam, mit is akar Katherine. Viszont nem értem, mi köze Damonnak a holdkőhöz, és miért nem mondta el, hogy mit akar.

-Hol van a nyakláncod? - kérdezte Stefan. Valószínűleg akarata ellenére is meghallotta a gondolataimat.

-Nem tudom. Elvesztettem út közben. - feleltem, miközben kezemet a nyakamra tettem.

Stefan egy gyanús pillantást vetett Damonre, mire visszafordítottam az arcát.

-Nem ő vette el, Stefan. Legalábbis, remélem, hogy nem. - e mondat közben én is Damonra néztem, aki csakúgy, mint amikor először kérdeztem tőle, felvonta a szemöldökét, majd sóhajtott egyet, mintha azt sugallná, "Mindegy, már megszoktam, hogy mindenki engem gyanusít". És így volt. Már nem tudtam,hogy bízhatok-e benne, hihetek-e azoknak a szavaknak,amik elhagyják a száját mostanság.

 

Damon az ajtófélfának dőlve, kulcsba téve a kezét állt a szoba másik felén, majd megbánó, szinte már szomorú, borús tekintettel a földre nézett. Meghallotta a gondolatomat. Meghallotta, hogy mostmár nem tudok bízni benne.

És ez elszomorította.

-Sajnálom, Elena. Úgy tűnik, bárhogy próbálkozom, sosem tudok megfelelni neked. Sosem tudok úgy a kedvedben járni, mint Stefan. Nem tudom mit akarsz, mi a bajod velem. De ha így állunk, ígérem, ha kijutunk innen, elmegyek Mystic Fallsból, és békén hagylak. Örökre - mondta halkan, még mindig szomorú hangon Damon. Meglepetten néztem, Stefan is megdöbbenve hallgatta. Én nem ezt akartam elérni. Nem akartam, hogy szomorú legyen, és ezért elmenjen Mystic Fallsból. Nem akarom, hogy eltűnjön. Damon is az életem része. Nem szeretném, ha ez elveszne. Felálltam és Damonhoz sétáltam. Átöleltem. Ő nem ölelt át, csak állt egy helyben, és nem mozdult. És a könnyeim már megint megindultak. Mostanában ez egyre gyakrabban előfordul. Nem is csoda, hiszen amiken keresztül megyek, csak a zokogást és a szomorúságot és a bizonytalan gondolkozást hozza ki belőlem. És már szinte ciki volt,hogy Damon előtt ennyit bőgök,de nem tehettem mást. Ha nem adhatom ki magamból...

-Elena, ne pocsékold rám a könnyeidet - szólalt meg ismét - Felesleges miattam sírnod.

-Damon. Arra nem gondolsz, hogy miért sírok miattad? - azzal még szorosabban átöleltem, de ezúttal sem viszonozta. Én nem látok bele a fejébe, ahogy más sem. Nem tudtam, mit gondol, vagy mit érez. Viszont ő tudta,hogy én mit gondolok. Ez így nem igazságos, gondoltam.

Stefan féltékenyen nézte, ahogy öleljük egymást, de ahogy ezt észrevettem elhúzódtam Damontól, és leültem ismét Stefan mellé, Damon pedig tőlünk a lehető legtávolabb foglalt helyet a poros holmik közt.

 

Majd megjelent fogjulejtőnk, egy tőr kíséretében.