Deja vu
-Elena, élved ki az életet, amíg tudod - kezdte a szokásos, dalolós hangon Katherine - mert ha Damon nem adja a kezembe a követ, most azonnal a szívedbe döföm ezt a tőrt. És az fájdalmas, nemde? -Stefanra pillantott. Stefan dühös arcal figyelte, de ahogy meghallotta-e a szavakat, azonnal Damonra nézett.
-Katherine, hiába, tőlem átkutathatsz mindent, a kő nincs nálam. - válaszolt már nyugottabban Damon, de még mindig kifelé bámulva.
-Katherine, mire jó a a kő? - kérdeztem, mintha azzal meg tudnám menteni magunkat.
-Ó, az már nem rád tartozik, drága leszármazottam. Ha Damon átadja a holdkövet, onnan márcsak a kis barátnődre van szükségem. Titeket akár meg is ölhetnélek, vagy itt hagyhatlan örökre, mire ezek ketten - mutatott a tőrrel Stefanra és Damonra - kiszáradnak, te pedig lassan, de biztosan éhen halsz. De szerintem jobban örülnél a gyors halálnak, e által a tőr által, ugye igazam van?
Gyűlöltem, mikor így beszélt. Bár addig sem csinált hülyeséget, addig sem kínzott minket.
-Katherine, nincs nálam! - hajtogatta Damon.
-Akkor mégis hol van, Damon? Elvitte a nyuszi? A nyuszit megette Stefan, Stefant pedig én tartom fogjul? Akkor inkább öljem meg mindjárt az öcsédet? Mit akarsz? Oda adod a követ, vagy megölöm őket! - most már az ilyestő, fenyegető hangnemben beszélt. Amit mondott, szabályos zsarolásnak vettem. Az is volt. Féltem, hogy Damon továbbra is tartja magát, és nem adja oda a követ. Pedig ha nem teszi, én vagy Stefan nemsokára halottak leszünk. És azt csak Damonnak köszönhetjük.
-Na? Gondolkozol még, vagy végezzek vele? - mutatott rám a tőr végével. A végét erősen megmarkolta, mintha már készen állna rá, hogy leszúrjon. Félni kezdtem. Féltem a haláltól. Mindig is féltem.
-Katherine... - kezdte Damon, de ekkor megint csak egymásra bámultak, és agyban beszéltek. Katherinennek hirtelen eltorzult az arca, előtűntek tűhegyes fogai, és a tőrt teljes erőből eldobta. Felém hajította. A tőr hegyes vége felém száguldott, miközben Stefan és Damon is próbáltam elém ugrani, de késő volt. A karó hegyes vége a szívembe döfődött, és az erős lökéstől meginogtam. Nem éreztem mást, csak a kínzó fájdalmat, ami átjárta a testem újra és újra. Nem láttam, minden egyre homályosodott. Csak sötét alakokat láttam, az elmémben, ami megmaradt, pár éles sikolyt, és egy hangos ordítást, ami egy férfi torkából jött: NE!
Ekkor minden elsötétült, a térdem a földre rogyott, és csak egy fénycsóvát láttam a sötét semmiben, ami egyre csak közeledett, és közeledett...
Majd eltűnt.
-Damon szemszög-
Csak néztem, ahogy Elena élettelen teste a földre hull, és hanyatt esik, és a tőr pedig erősen áll ki a testéből. Stefan a testéhez rohant és sírni kezdett. Én csak álltam, lábam a földbe gyökerezett. Próbáltam küszködni a gondolattal, felfogni, hogy mit történt, és találgatni, hogy miért nem termettem ott előtte. Megmenthettem volna. Nagyon egyszerűen. De nem tettem. Miért nem? Hiszen a kő mindvégig itt volt. A zsebemben.
Ekkor nem jutott más az eszembe, mint a vámpírvér, amivel még megmenthettem. Oda rohantam, elökktem Stefant, kihúztam Elena testéből a karót. Feltéptem a csuklómon egy kis bőrt, és Elena szájához tartottam. Gyerünk, menj le a torkán, gyerünk! Miközben Elenát itattam, Stefan megnyugovó tekintettel nézte, Katherine pedig egy éles sikítás kíséretében üvöltötte: -Neee!!!
Stefan. Csak nem egyetért velem? Mondjuk, ez volt az egyetlen lehetőség, hogy megmentsük Elenát. Halott volt. Nem volt más, csak hogyha átváltoztatom, és örökké él velünk...
Örökké. Csak úgy, mint 1864-ben. Tiszta dejá vu érzésem van. Sosem képzeltem, hogy egyszer Elena vámpírként fog velem és Stefannal élni, de mégis eljött. Méghozzá Katherine tette ezt. Dehogy, nem Katherine. Én. Én hibám volt. Minden. Én nem adtam oda a követ, miattam ölte meg Katherine Elenát, és most én változtatom át, Őt, akit szeretek. Én változtatom át életem legféltettebb kincsét azzá, amitől egész életében óvni akartam. Szememből ekkor kibuggyant egy kerek könnycsepp, ami Elena sápadt arcára hullott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
